Az Alkotmánybíróság alaptörvény-ellenesnek minősítette és megsemmisítette a Kúria tartós ápolást végzők időskori támogatása tárgyában hozott ítéletét. Az alkotmányjogi panasz alapjául szolgáló ügyben az indítványozó huszonkét évig saját otthonában gondozta tartósan beteg gyermekét, ennek következtében nem tudott dolgozni. Gyermeke halála után a helyi szövetkezetben tag lett, amely szövetkezeti járadékra jogosította. Tartós ápolást végzők időskori támogatására irányuló kérelmét az elsőfokú közigazgatási szerv elutasította, hivatkozással arra, hogy a szociális ellátásokról szóló törvény alapján tartós ápolást végzők időskori támogatására csak az jogosult, akinek a részére öregségi nyugdíj került megállapításra. Az indítványozó keresetet terjesztett elő, amelyet a Kúria a felülvizsgálati eljárás során elutasított. Az alkotmányjogi panasszal támadott kúriai ítélet indokolása alapján a jogosulti körnek a bíróságok általi bővítésére a jogerős ítéletben szereplő jogértelmezés révén nem volt lehetőség. Az indítványozó álláspontja szerint a Kúria döntése több szempontból alapjogsértő, sérti egyrészt a szociális biztonsághoz való alapjogát, az emberi méltóság sérthetetlenségéhez fűződő alapjogát, valamint diszkrimináció tilalmába ütközik. Az Alkotmánybíróság határozatában megállapította, hogy a Kúria jogértelmezése az indítványozó és a vele összehasonlítható helyzetben lévő személyek között különbségtételt valósított meg azáltal, hogy akként értelmezte a szociális ellátásokról szóló törvény vonatkozó rendelkezését, hogy az abban nevesített tartós ápolást végzők időskori támogatására kizárólag az öregségi nyugdíjasok jogosultak, azon ellátásban részesülők pedig nem, akiknek az ellátásaira az öregségi nyugdíjra vonatkozó szabályokat kell alkalmazni. Jelen esetben megállapítható volt, hogy a Kúria az alkalmazandó jogszabályoknak olyan jelentést tulajdonított, amely az törvény vonatkozó rendelkezésének jogalkotói céljával ellentétes, észszerűtlen és ezáltal alaptörvény-ellenes eredményre vezetett. Az Alkotmánybíróság teljes ülése tehát megállapította, hogy a Kúria támadott ítélete alaptörvény-ellenes, ezért azt megsemmisítette.

Az Alkotmánybíróság elutasította a büntetőeljárásról szóló 2017. évi XC. törvény 793. § (3) bekezdés „is” szövegrésze alaptörvény-ellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló bírói kezdeményezést. A támadott rendelkezés megfogalmazása szerint „[a] vádindítványt a jogi képviselő is ellátja aláírásával illetve minősített vagy minősített tanúsítványon alapuló fokozott biztonságú elektronikus aláírásával”. Az eljárás alapjául szolgáló ügyben az indítványozó Nyíregyházi Törvényszék az előtte folyamatban lévő másodfokú eljárásban észlelte, hogy a magánlaksértés vétsége miatt indított pótmagánvádas eljárásban a vádindítványt kizárólag a pótmagánvádló jogi képviselője írta alá, a pótmagánvádló nem. Az indítványozó bíróság bírói kezdeményezésében kifejtette, hogy a törvény támadott rendelkezésének megfogalmazása szerint a vádindítványt a jogi képviselő is ellátja aláírásával, amiből nyelvtani értelmezéssel az következik, hogy azt a sértettnek is alá kell írnia, ennek hiányában pedig a vádindítványt a bíróságnak el kellene utasítania. Az egyedi normakontrollt kezdeményező bíróság szerint ez a szabály ellentétes a pótmagánvádas eljárásban előírt kötelező jogi képviselet tartalmával, így az felveti az Alaptörvény B) cikk (1) bekezdése szerinti jogállamiság részét képező jogbiztonság sérelmét. Az Alkotmánybíróság határozatában megállapította, hogy a nyelvtani értelmezés alapján az „is” szó kettős aláírásra utal, vagyis a jogi képviselő aláírása mellett valóban egy másik aláírásra is szükség van. Az Alkotmánybíróság vizsgálata során megállapította, hogy a támadott rendelkezés egyértelműen felismerhető normatartalommal rendelkezik, amelyet a jogalkotó egy határozott koncepció mentén alakított ki és indokaival alátámasztott. Az Alkotmánybíróság eljáró tanácsa tehát arra a következtetésre jutott, hogy az indítványozó által kifogásolt szabályozási megoldás nem sérti a jogállamiságból levezetett jogbiztonság részét képező normavilágosság követelményét, ezért a bírói kezdeményezést elutasította.

Az Alkotmánybíróság elutasította a Kúria rendőri intézkedés elleni panasz tárgyú ítélete alaptörvény-ellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló alkotmányjogi panaszt. Az eljárás alapjául szolgáló ügyben az indítványozó két egyetemi társával együtt segítséget nyújtott csoporttársának a távoltartás szabályait megszegő férj támadásával szemben. Az intézkedő rendőrség az indítványozót előállította és gyanúsítottként kihallgatta. Az indítványozó panasza alapján indult bíróság eljárást követő felülvizsgálati eljárásban a Kúria megállapította, hogy az előállítás az indítványozó által hivatkozott jogos védelmi helyzet esetén is lehetséges, ha a helyszínen tapasztalt körülmények felvetik a bűncselekmény elkövetésének gyanúját. Az indítványozó álláspontja szerint azonban a jogos védelem esetén fogalmilag nem jön létre bűncselekmény, ezért a bűncselekmény gyanúja nem lehet az előállítás alapja. Az indítványozó alkotmányjogi panaszában az Alaptörvény V. cikke szerinti jogos önvédelemhez való jogának megsértését állította a kúriai ítéletben foglaltak miatt. Az Alkotmánybíróság határozatában megállapította, hogy a mások személye elleni támadás elhárításához való jog, mint ami a panaszra okot adó ügyben felmerült, nem tartozik a jogos önvédelemhez való alapvető jognak a védelmi körébe. Ebből az következik, hogy a Kúriának a rendőrségi törvényre vonatkozó értelmezése (az, hogy bűncselekmény egyszerű gyanúja esetén lehetséges intézkedés-e az előállítás) a konkrét döntésben törvényességi kérdés. A Kúria ítélete a rendőrségi törvény 33. § (2) bekezdés b) pontját értelmezte, ez a szabály bűncselekmény egyszerű gyanúja esetére elvont módon lehetővé teszi akár az előállítást is, a törvény szerinti arányosság követelményének a betartásával. Az Alkotmánybíróság tehát azt állapította meg, hogy Kúria ítélete az indítványozónak a jogos önvédelemhez való jogát nem korlátozta, ezért az alkotmányjogi panaszt elutasította.

Az Alkotmánybíróság elutasította a veszélyhelyzet idején alkalmazandó védelmi intézkedések második üteméről szóló 484/2020. (XI. 10.) Korm. rendelet egyes rendelkezései alaptörvény-ellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványokat. A nagyszámú indítványozó által támadott rendelkezések a védettségi igazolvánnyal rendelkezők számára az azzal nem rendelkező személyekhez képest többletjogosítványokat adtak. A koronavírus járvánnyal kapcsolatos oltási program indulását követően védettségi igazolványra lettek jogosultak azok, akik a COVID-19 betegségből felgyógyultak vagy a COVID-19 elleni oltóanyaggal történő védőoltást megkapták. A védettségi igazolvánnyal rendelkező személyek a kormányrendelet alapján mentesültek egyes korlátozó intézkedések alól. Az indítványozók álláspontja szerint a rendelet kifogásolt rendelkezései hátrányosan megkülönböztette azokat, akik az egészségügyi kockázatok miatt hozott döntésük alapján nem rendelkeztek védettségi igazolvánnyal, és ezzel súlyos alapjogsérelmet okozott számukra. Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy az Alaptörvény alapján a veszélyhelyzet idején egyes alapvető jogok gyakorlása felfüggeszthető, vagy az Alaptörvényben megállapított mértéken túl korlátozható. A testület ez alapján elfogadta a jogkorlátozás legitim céljaként a koronavírus-járvány leküzdését, ezen belül az egészségügyi, társadalmi és gazdasági hatásainak a csökkentését, a károk enyhítését. A jogalkotó pedig eleget tett az Alaptörvényből fakadó azon kötelezettségének is, hogy a veszélyhelyzet alapjául szolgáló járványhelyzet változásai fényében, rendszeresen felülvizsgálja a korlátozó intézkedések fenntartásának szükségességét. Az Alkotmánybíróság a diszkriminációra vonatozó vizsgálata során megállapította, hogy azok, akik védettségi igazolvánnyal rendelkeznek, mert az oltást felvették vagy a fertőzésen átestek, nem alkotnak homogén csoportot azokkal, akik személyében ez a feltétel nem áll fenn. Ezért a vizsgált rendelkezések nem ütköznek a hátrányos megkülönböztetés tilalmába. Az Alkotmánybíróság az indítványok alapján megvizsgálta továbbá a szabályozást abban a tekintetben is, hogy az önrendelkezési jogot (és annak az egészségüggyel kapcsolatos jogviszonyokra konkretizált formáját, az egészségügyi önrendelkezési jogot) sértik-e a támadott rendelkezések. A határozat megállapította, hogy mivel az oltás felvételét a kormányrendelet nem tette kötelezővé, és ilyet az indítványozók sem állítottak, nincs érdemi összefüggés a támadott szabályozás és az emberi méltósághoz való jog, azon belül az önrendelkezési jog között sem. Az Alkotmánybíróság tanácsa ezért az indítványokat elutasította.

Az Alkotmánybíróság elutasította a veszélyhelyzet idején a felsőoktatást érintő egyes szabályokról szóló 522/2020. (XI. 25.) Korm. rendelet alaptörvény-ellenességének megállapítására, megsemmisítésére, valamint alkalmazási tilalmának kimondására irányuló bírói kezdeményezést. Az Alkotmánybíróság a határozatában megállapította, hogy a támadott szabályozás érvényesülése nem sérti az Alaptörvényben biztosított felsőoktatási autonómiát, amennyiben a fenntartó a döntése meghozatala során a felsőoktatási intézménnyel együttműködve, a felsőoktatási intézményi autonómia letéteményesének egyetértésével hozta meg a támadott rendelet szerinti intézkedését. A szenátus egyetértésének meglétét a rendes bíróságnak kell vizsgálnia az eljárása során. A Színház- és Filmművészeti Alapítványról, a Színház és Filmművészetért Alapítvány és a Színház és Filmművészeti Egyetem részére történő vagyonjuttatásról szóló 2020. évi LXXII. törvénnyel 2020 nyarán az Országgyűlés felhívta a Kormányt, hogy az állam nevében tegye meg a szükséges intézkedéseket a Színház- és Filmművészetért Alapítvány közérdekű vagyonkezelő alapítvány formában történő létrehozására, majd az egyetem fenntartói jogát alapítói vagyoni juttatásként adja az alapítvány tulajdonába. Az egyetem fenntartói jogát gyakorló alapítványt a Kormány létrehozta, felette az alapítói jogokat az innovációért és technológiáért felelős miniszter gyakorolja. A Kormány 2020. november végén hatályba lépett, a most vizsgált rendeletében foglaltak alapján rendkívüli helyzetben, így a járványügyi veszélyhelyzet ideje alatt a fenntartó megállapíthatja, hogy a tanulmányi kötelezettségek jogszerű teljesítésének feltételei nem állnak fenn vagy nem biztosíthatók, és a felsőoktatásban résztvevők számára a rendkívüli helyzettel érintett félév nem számít bele a finanszírozott félévek számába. Az indítványozó bíróság álláspontja szerint alaptörvény-ellenes a kormányrendeletből eredő azon szabályozás, amely a fenntartó részére ilyen széles körű lehetőséget biztosít annak megállapítására, hogy a tanulmányi kötelezettségek jogszerű feltételei nem állnak fenn. Az egyetemi autonómia megvalósulásához nélkülözhetetlen, hogy a felsőoktatási intézmény a tudományos tevékenységgel közvetlenül összefüggő kérdésekben autonómiával rendelkezzen a végrehajtó hatalommal szemben. Az indítványban kifejtettek szerint a fenntartó ilyen a döntése sérti a tudományos és művészeti élet szabadságát. Az Alkotmánybíróság határozatában megállapította, hogy támadott szabályozás érvényesülése nem sérti az Alaptörvényben biztosított felsőoktatási autonómiát, amennyiben a fenntartó a döntése meghozatala során a felsőoktatási intézménnyel együttműködve, a felsőoktatási intézményi autonómia letéteményesének egyetértésével hozta meg a támadott rendelet szerinti intézkedését. A szenátus egyetértésének megléte vagy hiánya azonban olyan tényállásmegállapítási, bizonyítási és bizonyítékértékelési kérdésnek minősül, mely a rendes bíróság hatásköre és feladata. Az Alkotmánybíróság megállapította továbbá, hogy a rendelet szabályozása a felsőoktatáshoz való jogot szükséges és arányos mértékben korlátozza, mert az kizárólag a veszélyhelyzet időtartamára vonatkozik, és egy speciális jog gyakorlását teszi lehetővé a fenntartó részére, a felsőoktatási intézmény szenátusának egyetértésével. Az elháríthatatlan rendkívüli körülmény megléte is a rendes bíróság által felülvizsgálható ténykérdés, így a bíróság olyan megállapításra is juthat, hogy a fellépő rendkívüli helyzet egyes jellemzői nem eredményezték azt, hogy a helyzet ne lett volna elhárítható. Az Alkotmánybíróság teljes ülése ezért a bírói kezdeményezést elutasította.