Az Alkotmánybíróság a köztársasági elnök indítványa alapján megállapította, hogy alaptörvény-ellenesek az Országgyűlés által elfogadott, de még ki nem hirdetett törvénynek azok a rendelkezései, amelyek vételi jogot biztosítottak volna azoknak a bérlőknek is, akik 25 évnél nem régebben bérelnek állami vagy önkormányzati tulajdonban álló, műemléképületben lévő lakást. Az Alkotmánybíróság a határozatában emellett alkotmányos követelményként előírta, hogy a műemléképületben lévő lakások bérlői számára biztosított vételi jog gyakorlása esetén a műemlékvédelmi hatóság a műemlékvédelmi szempontokat figyelembe véve adjon hozzájárulást az elidegenítéshez. Az Alkotmánybíróság eljárásának alapjául a köztársasági elnök indítványa szolgált, amelyben a lakások és helyiségek bérletére, valamint az elidegenítésükre vonatkozó egyes szabályokról szóló 1993. évi LXXVIII. törvény, valamint a nemzeti vagyonról szóló 2011. évi CXCVI. törvény módosításáról szóló törvény 1–3. §-a Alaptörvénnyel való összhangjának vizsgálatát kérte. Az indítvánnyal érintett törvényi rendelkezések célja, hogy a rendszerváltást megelőző kizárólagos állami tulajdon privatizációja keretében az állami és önkormányzati lakásokra korábban biztosított vételi jogból kizárt műemléképületben lévő lakások bérlői számára lehetővé tegye az általuk bérelt lakások tulajdonjogának megszerzését. A köztársasági elnök álláspontja szerint a jogalkotói cél és az annak megvalósítását szolgáló – a támadott módosító törvénytervezetben alapított – vételi jog összeegyeztethetetlen a kulturális örökség részét képező épített környezet, ezen belül különösen a műemléki védelem alatt álló építmények védelmének és megóvásának alaptörvényi követelményével. Míg a hatályos szabályozás alapján a műemléképületben lévő lakást kizárólag a műemlékvédelmi hatóság hozzájárulásával, a külön jogszabály rendelkezései szerint lehet elidegeníteni, addig az indítvánnyal érintett törvénnyel megállapított új rendelkezések a világörökségi területen és védőövezetében lévő állami és önkormányzati tulajdonú, a kulturális örökség részét képező műemléki ingatlanok teljes körére vételi jogot állapítanának meg. A köztársasági elnök indítványa szerint ez a kulturális értékek védelmének és megőrzésének garanciáját képező visszalépés tilalmába ütközik, továbbá az önkormányzati tulajdonjog ilyen korlátozásának szükségessége nem indokolható és aránytalan. Az Alkotmánybíróság a tulajdonhoz való jog korlátozása kapcsán kifejtette, hogy a vételi jog eshetőlegesen a tulajdonjog megszűnéséhez vezet, ami súlyos teher, és megköveteli a kártalanítást. Az önkormányzatnak a vételi jog folytán elvesztett lakásokért olyan ellenszolgáltatást kell kapnia, amellyel vagyonában azzal arányban álló érték marad meg, amit a tulajdonában álló lakások képviseltek. Az értékarányosság biztosításának módját a törvényhozó alakítja ki. Lehetséges a hatályos rendelkezések minden olyan változata és kiegészítése, amely kielégíti azt az alkotmányossági feltételt, hogy az értékarányosság elve érvényesüljön. A törvény a vételi jog jogosultjaként három alanyi kört határozott meg, egyrészt, akik bérleti jogviszonya 5 és 15 év közötti, másrészt akiké 15 és 25 év közötti, illetve akiké a 25 évet meghaladja. Az indokolás alapján a jogalkotó azokat a feltételeket tekintette irányadónak, amelyek alapján a most érintett bérlőkkel hasonló helyzetben lévő, korábban vételi jogot szerző bérlők vételi joggal élhettek az 1990-es években kialakított törvényi és önkormányzati szabályok szerint. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint azonban a jogalkotó által megfogalmazott céllal a törvény rendelkezései csak azok esetében vannak összhangban, akiknek a bérleti viszonya a 25 évet meghaladja. A másik két alanyi kört érintő szabályozási megoldásnak az Alaptörvényben megkövetelt kivételes jellegét ugyanakkor nem igazolta a jogalkotó. Az Alkotmánybíróság ezért alaptörvény-ellenesnek nyilvánította a törvénynek azokat a rendelkezéseit, melyek a 25 évnél nem régebb óta bérleti jogviszonyban állók vételi jogára vonatkoznak. Az Alkotmánybíróság határozatában kifejtette továbbá, hogy a műemlékvédelem kapcsán az állam által vállalt kötelezettségre alkotmányos értelemben vonatkozik a korábban az egészséges környezethez való jogra vonatozóan megállapított visszalépési tilalom. Ennek lényegi célja, hogy az egyszer már elért védelmi színvonal ne csökkenjen. Alkotmányos kívánalom, hogy a műemléki védettséget élvező ingatlanok értékesítése során az állam megfelelő garanciákkal biztosítsa, hogy a műemlék védettségi szintjének megfelelő kezelésbe kerüljön a tulajdonosváltást követően is. Különösen lényeges garancia ez a vizsgált törvénnyel érintett lakások esetén, amelyek zöme első alkalommal kerül ki az állami vagy önkormányzati tulajdonból. Az Alkotmánybíróság ezért hangsúlyozta, hogy az állam kötelessége, hogy a műemléket érintő jogügyletek esetében is építsen be a szabályozásba olyan garanciákat, amelyek hozzájárulnak a védelmi szint fenntartásához. Az Alkotmánybíróság így az Alaptörvény P) cikk (1) bekezdéséből következő alkotmányos követelményként állapította meg, hogy a műemlékvédelmi hatósági jogkör címzettje döntéshozatala során a műemlékvédelmi érdekeket ne rendelje egyéb szempontok alá, így a vételi jog gyakorlásának feltételeként, a műemlékvédelmi szempontokat figyelembe véve adjon hozzájárulást az elidegenítéshez.

Az Alkotmánybíróság alaptörvény-ellenesnek nyilvánította és megsemmisítette a Fővárosi Törvényszék és a Fővárosi Ítélőtábla összbüntetés tárgyában hozott támadott végzéseit. Az eljárás alapjául szolgáló ügyben az indítványozó összesen öt, végrehajtandó szabadságvesztés büntetést tartalmazó jogerős ítélet összebüntetésbe foglalására tett indítványt, amelyek közül a törvényszék csak kettőt foglalt összbüntetésbe, azokat, amelyek a hatályos büntető törvénykönyv hatálybalépése után emelkedtek jogerőre. Az ítélet indokolása a korábbi bírói gyakorlatra hivatkozott, amely egységes volt abban, hogy amennyiben az összbüntetésbe foglalandó alapítéletek közül akár csak egy is az összbüntetésbe foglalás szabályait módosító rendelkezés hatálybalépését követően emelkedett jogerőre, akkor az új szabályokat kell alkalmazni: nem foglalható összbüntetésbe a korábban már összbüntetésbe foglalt büntetés. Jelen esetben az összbüntetési indítványban szereplő ítéletek közül három alapítéletben kiszabott büntetést korábban már összbüntetésbe foglaltak, így az ítélet indokolása szerint nem volt lehetőség azok ismételt összbüntetésbe foglalására. Az Alkotmánybíróság határozatában megállapította, hogy az eljáró bíróságok az Alkotmánybíróság által már megsemmisített jogszabály tartalmával egyező bírói gyakorlat alapján hozott, egyúttal az Alkotmánybíróság bíróságokra is kötelező határozatával összhangban nem álló döntést hoztak, amely így ellentétes az Alaptörvénynek a jogbiztonság elvéből fakadó követelményével. Az indítványozó összbüntetési kérelme alapján folyt összbüntetési eljárásban az indítványozóra nézve hátrányos tartalmú, helyzetét elnehezítő szabályok alkalmazására a visszamenőleges hatály tilalmát sértő módon került sor, így az Alkotmánybíróság a támadott döntéseket megsemmisítette.

Az Alkotmánybíróság hivatalból eljárva megállapította, hogy a mező- és erdőgazdasági földek forgalmáról szóló 2013. évi CXXII. törvény 46. § (1) bekezdés a) pontjának és 47. § (1) bekezdésének alkalmazása során alkotmányos követelmény, hogy a volt haszonbérlőt a haszonbérleti jogviszonya jogszerű megszűnését követően is megilleti az előhaszonbérleti jog akkor, ha azt már a megelőző haszonbérleti jogviszonya idején is jogszerűen gyakorolta, de a joggyakorlása rajta kívül álló, neki fel nem róható okból nem vezetett eredményre. Az eljárás alapjául szolgáló ügyben az indítványozó bíró a törvény 47. § (1) bekezdés „közvetlenül” szövegrésze alaptörvény-ellenességének megállapítását és megsemmisítését kérte az Alkotmánybíróságtól. Álláspontja szerint az a többletkövetelmény, hogy az előhaszonbérletre csak az legyen jogosult, akinek a haszonbérleti szerződése a haszonbérleti ajánlat közlését „közvetlenül” megelőző napon jár le, vagy azon a napon még nem szűnt meg, a tulajdonos jogainak megóvása szempontjából nem szükséges, ugyanakkor a huzamosabb ideje haszonbérlőként gazdálkodó személy haszonbérlet fenntartásához fűződő jogát szükségtelen mértékben korlátozza. Az indítványban kifejtettek szerint a sérelmezett jogszabályhely sérti a tulajdonhoz való jogot, a természeti erőforrások védelméhez, fenntartásához és megőrzéséhez való jogot, valamint a jogállamiságból fakadó jogbiztonság és normavilágosság elvét. Az Alkotmánybíróság határozatában megállapította, hogy a törvény 47. §-beli „volt haszonbérlő” fogalmának az a kategorikus értelmezése, amely szerint a volt haszonbérlőt kizárólag akkor illeti meg előhaszonbérleti jog, ha a haszonbérbeadó még a szerződés tartalma alatt az annak lejártát követően hatályba lépő újabb szerződést köt, ugyan a nyelvtani értelmezés módszere alapján elfogadható, de bizonyos körülmények között nyilvánvaló ellentétbe kerül a jogintézmény céljával. Ez az értelmezés ugyanis lehetőséget ad arra, hogy a haszonbérbeadó kijátssza a „volt haszonbérlőt” megillető előhaszonbérleti jogot oly módon, hogy a haszonbérleti szerződés lejártával bármilyen rövid időre is (akár egy napra) saját használatba veszi a termőföldjét annak érdekében, hogy megszakítsa a „volt haszonbérlő” lehetséges használatának folytonosságát. Ez a „volt haszonbérlőt” megillető előhaszonbérleti jog jogintézményének lényegében a kiüresítését jelentené, egyúttal azon birtokpolitikai célkitűzés magvalósításának akadályozását, amelyet a törvényhozó a „volt haszonbérlő” előhaszonbérleti jogosultságának a törvény 46. § (1) bekezdés a) pontjában (osztott) első ranghelyen történő rögzítésével fejezett ki. Az Alkotmánybíróság a támadott rendelkezés vonatkozásában megállapította azt az értelmezést, amely összhangban van az Alaptörvénnyel. E szerint alkotmányos követelmény, hogy a volt haszonbérlőt a haszonbérleti jogviszonya jogszerű megszűnését követően is megilleti az előhaszonbérleti jog akkor, ha azt már a megelőző haszonbérleti jogviszonya idején is jogszerűen gyakorolta, de a joggyakorlása neki fel nem róható okból nem vezetett eredményre. Mivel az Alkotmánybíróság meghatározta, hogy a támadott jogszabályt hogyan lehet az alkotmányos követelményeknek megfelelően értelmezni, így az alaptörvény-ellenességének megállapítására és megsemmisítésére nem volt szükség, ezért az erre irányuló bírói kezdeményezést a testület elutasította.